Realitás börze

Állásbörzét rendeztünk.

/Kép innen/

Idén január 1-től, a hazánkban fogyatékkal élő emberek nem nyugdíjasok, hanem valami neve_nincs, pontosan meg nem határozott jogi hátterű ellátásban részesülve, ideig-óráig megtűrt személyekké degradálódtak.

A ledolgozott éveket semmibe véve a hatalom egy tollvonással megszüntette az addigi "biztonságot", -a rokkantnyugdíjat-, s a közhangulatot e csoport ellen fordítva ezt a réteget is -több másik mellett- minden baj okozójaként, bűnösnek jelölte meg. 

Emberek, sérült emberek ezreit tette és teszi ki a létbizonytalanságnak, évek, akár évtizedek óta nem dolgozó -mert munkára képtelen- embereket űznek ki a nyílt munkaerőpiacra, s hagynak magukra, mondván, csalók s dolgozzanak.

Mert képesek rá. Mondja a hatalom. Az nem számít, hogy a felülvizsgálati rendszert, mely alapján a sérülteket, a munkaképesség csökkenést osztályozzák, időközben úgy változtatták meg, hogy abban csakis az elvárások számítanak. Az elvárások, melyek szimplán forintokban jelennek meg, mégpedig úgy, hogy ezen a területen hány ezer milliárdot lehet -és KELL- megspórolni a büdzsének. Ez úgy hajtható végre, ha a rendszerben lévő emberek, a sérültek, csakis statisztikai adatként jelennek meg.  Így a felülvizsgálaton, melyet minden volt III. csoportos rokkant "önként" "kellett" kérjen, egyéni vizsgálat csak látszatra zajlik, hiszen központi kvóta szerint kell az eredményt felmutatni.

Aki pedig kikerül és rehabilitációs ellátásra ítéltetik, annak munkát kell keresnie. (Az más kérdés, illetve az nem kérdés, hogy az illető képes-e dolgozni, ahogy az sem, hogy például eljuthat-e az esetleges munkavégzés helyére, mert képes-e közlekedni, de ezek már apró nüanszok csak, igaz-e...)

Munkát kell keresnie, a nyílt munkaerő piacon, ott bizony, ahol most, a narancsködben úszó  jelenben a munkanélküliség a messze magasban jár, így az életerős, s jól s akár frissiben képzett egészségeseknek is kemény dolog boldogulnia.

Nos, ezen a helyzeten felbuzdulva, a tényt, hogy a regnáló hatalom ezt a réteget leírta, szerveztünk egy állásbörzét. Ahol igyekezetünk szerint összehoztuk a munkaadókat, munkaközvetítőket s a munkát, megélhetést kereső fogyatékkal élőket.

198 munkaközvetítőt hívtunk meg, Budapestről és az agglomerációból. Másfél hónap szervezése után került megrendezésre az esemény, mely idő alatt 8 -azaz nyolc- választ kaptunk, ők jelezték részvételi szándékukat.

Eljött a nap, s bizony a realitás győzött.

Kicsit több, mint száz fogyatékkal élő -siket, vak, mozgáskorlátozott, vagy értelmi sérült- jelent meg a Benczúr utcai székházban -melyet e jeles eseményre ki is csinosítottunk-, kapva az alkalmon, hogy munkát találhatnak, s a majd kétszáz meghívott s kicsit több, mint féltucat beígérkezett munkaközvetítőből 3 -azaz három- jött el.

Egy MLM típusú, "kis" befektetéssel induló vállalkozás -egyéni "karrier"-; egy felső vezetőket, felsőfokú végzettséggel bíró munkavállalókat kereső közvetítő; s egy gyorséttermi lánc, konyhai mindenes munkát ajánló cég.

Csalódás. Csalódás?

Én -s hagy beszéljek most csak és kizárólag a magam nevében-, nem csalódtam. Ez a mai magyar valóság.

Hoztak egy elvárást, mely szerint van egy terület a költségvetésben mely csak viszi a pénzt, ergo azt meg kell szüntetni, így meg lehet spórolni irdatlan összeget, majd ezt a döntést a gyakorlatban meg is valósították. Csakhogy a spórolás mellé nem tették oda a mérleg másik serpenyőjébe nagyon is kívánkozó másik tényt, mely a háttér, a rendszerből kikerülő sérült, munkaképesség csökkenéssel élő emberek elhelyezkedését segítő hálózat lenne, elfelejtették kiépíteni. Ez még sejtelemként sem merült fel a hatalomban, például, hogy havi 22.800 HUF ugyan miként lenne elég egy embernek akár a puszta túlélésre is, nemhogy mondjuk gyógyszerek megvásárlására, vagy közlekedésre -ha már a nyugdíjas státusszal az azzal járó korlátozott ugyan, de legalább létező utazási kedvezményt is elvesztették ezek az emberek-, ha már munkát kell keresnie.

Sikertelenség. Sikertelenség?

Ha úgy veszem, ez bizony sikeres állásbörze volt,  hiszen bizonyíttatott, hogy a fogyatékkal élő bizony dolgozni szeretne, amennyiben képes rá fizikailag, de nincs hol, vagy csak nagyon-nagyon kevés lehetősége lenne rá.

A jelen realitása az, hogy nincs helyünk a narancs planétán; csakhogy -s ismét a magam nevében beszélek, mégis bízva abban, hogy nem vagyok egyedül- önként nem adhatjuk fel a harcot, s jobb szeretném, ha a harc kimerülne abban, hogy a zoknihúzóval a zoknit a helyére illesszem, de ha ez kell, s meg kell győzzem a hatalmat arról, hogy nekem épp annyi jogom van élni, mint nekik, akkor ezt fogom tenni.

S a zoknihúzó pont olyan realista részlete az életemnek, mint e siralmas arány volt a minap.

/tlm/